Ánizs		A Közép-Keleten és a Földközi-tenger keleti medencéjében lévő szigeteken őshonos közönséges ánizst a rómaiak vitték a mai Olaszország területére. A rómaiak általános egészségjavító fűszerként használták, többek közt emésztést segítő desszertekben. Plinius feljegyzései szerint nem csak a leheletet frissítette, hanem meg is fiatalította az embert. Ha valaki ánizsnövényt akasztott az ágya fölé, az elűzte a rossz álmokat. Termesztése a középkorban egész Európában elterjedt, s a füvészkönyvek gyakori gyógyírként emlegették. A XIV. században I. Edward luxuscikknek minősítette és adóval sújtotta.

Napjaink fitoterápiája a növény termését és annak illóolaját használja, hatóanyaga az anetolt, metilkavikolt, ánizsaldehidet tartalmazó illóolaj. Görcsoldó, bélgörcsoldó, köptető és antibakteriális hatásuk jelentős. Az illóolaj fokozza a légutakban a csillószőrök tevékenységét, mivel részben a tüdőn át választódik ki. Ennek köszönhetően köptető hatású. Emésztési rendellenességeknél, felfúvódásnál görcsoldó. Étvágyjavító, fokozza az emésztőszervek működését. Gyakran alkalmazzák más gyógynövényekkel kombinálva.

Anise - A One Planet intenet oldalairól -

http://www.oneplanetnatural.com

(Pimpinella anisum), egynyári lágyszárú növény, mely a petrezselyemfélék családjába tartozik (ernyõsvirágzatúak - Apiaceae), melyet fõképpen terméséért termesztenek, melyet ánizsmagnak neveznek, melynek íze igazi édesgyökérére emlékeztet. Apró, sárgásfehér virágai laza ernyõvirágzatot képeznek. A termése, vagy magja majdnem tojásdad alakú, kb. 3,5 mm (0,12 inch) hosszú és 5 hosszirányú végigfutó barázda található rajta. Az ánizs magjának édeskés, édesgyökérre emlékeztetõ aromája van és a petrezselyemfélék családjába tartozó lassan növekvõ egynyári növény. A magot kora tavasszal elvetve kb. 3 láb (kevesebb, mint 1 méter) magas növénykévé fejlõdik. A csoportosan álló fehér virágai körülbelül 3 hónappal az ültetés után jelennek meg, és a magokat további 1 hónap múltán gyûjthetjük be. A magokat kicsépelik, majd a levegõn megszárítják. A leszedéskor a magvak világos zöldes színûek, sarló alakúak és kb. 1/5 inch hosszúak. Bár az ánizsmag íze félreismerhetetlenül az igazi édesgyökér ízére hasonlít, mégsincs rokonságban azzal az európai növénnyel, melynek a gyökere az édesgyökérlevet szolgáltatja. Törökország, Spanyolország és Egyiptom az ánizsmag legfõbb termelõi. Ezek közül a nagyobb méretû, ízesebb spanyol ánizsmag számít a legjobbnak.

Az ánizsmagot elterjedten használják cukrászsütemények ízesítésére, és jellemzõ alapanyaga a német Anisbrod nevû kenyérféleségnek. A mediterrán térségben és Ázsiában gyakran használják hús és zöldségételek ízesítésére. Már a történelem elõtti idõktõl kezdõdõen használták gyógyításra füvekbõl készített nyugtató teában. Rómában, az elsõ század idején használták egy népszerû fûszeres süteményben, melyet babérlevélben sütöttek, úgy tartották, hogy ez megvédhet a gyomorrontástól, az emésztési zavaroktól.

1305-ben az angolok megvámolták az ánizsmag kereskedelmet, hogy abból fedezzék a London Bridge javítási költségeit. Nagyon népszerû ízesítõ az angoloknál, IV. György király ruháit annakidején ánizsmaggal illatosították. Az ánizs az egyik legrégibb termesztett fûszernövényünk, már az egykori egyiptomiak, görögök és rómaiak is ismerték. Az idõsebb Plinius azt állította, hogyha ánizsmagot tesznek a párna alá, akkor az megvéd a rossz álmoktól. A rómaiak az ánizst, mint ételízesítõt a középkortól használják. 1619-ben a virginiai parlament elfogadta azt a törvényt, hogy egy családnak, minden évben, legalább 6 tõ ánizst kell termelnie.

A "Shaker"-ek (egy amerikai szekta) az ánizst, mint gyógyító növényt használták. Az illóolajtartalma körülbelül 2,5 %, melynek legfontosabb összetevõje az anethole.Az illóolaját használják az abszint, az "anisette" és a Pernot likõr ízesítésére.